Black’s Dream

A sikeres debreceni akvakertész workshop után egy új feladat, illetve kihívás került csapatunk elé. Az akvakertészről ismert Atti76, alias Fekete Attila, vagy csak Attila Black, felkért minket, hogy az irodájába betuszkolt 756 literes akváriumát segítsünk neki berendezni.
Atti nem éppen a japánokra oly jellemző türelemmel bír, így záros időn belül szerette volna lebonyolítani ezt a nem kis projektet. Szerencsére a brigád egy hónapra rá tudott egy mindenki számára megfelelő időpontot kijelölni, ami utólagosan végiggondolva nem is volt baj.
A háttérben nagy volt a készülődés, pörögtek az e-mailek, csörögtek a telefonok, a hetek, a napok gyorsan elteltek és ott álltunk a nagy nap küszöbén.

A megrendelőnk városát (Hódmezővásárhely) három különböző irányból támadtuk be. A pesti startot a jól megszokott trió tette ki, N-dee, Orpheus és Jómagam. N-dee Andrisnak külön respekt, hogy ismételten egy kemény utat nyomott le Keszthelyről, hogy csatlakozhasson hozzánk Budapesten, reggel 7-kor.
Atti már korábban felkérte segítségre Cecskát (Szecsei Tibor), aki szintén már elég jó tapasztalatokkal bír a növényezős világban, így lefele menet őt is felkaptuk Nagykőrösön, ami szerencsére „útba esett”. Útba esett? Hát nem.
Az autópályán a nagykőrösi leágazás természetesen le volt zárva, így alapból mehettünk tovább. Néhány km-után, hála a nagy segítségnek, a GPS-nek, sikerült a legközelebbi lekanyarodót is elszúrnunk, mondjuk ez a végtelennek tűnő szakmai beszélgetésnek is köszönhető volt. Újabb pár kilométer után, a kis, aranyos navigációs kütyünk, egy újabb lehetőséget ajánlott, amiről csak annyit mondanék, hogy bár aszfaltút volt a javaslat, a hullámvasút kutya füle volt ehhez az offroad pályához képest. A keresztbe áttotyogó halálosan nyugodt fácáncsaládról már nem is beszélve. Egy szó, mint száz Cecska jóval messzebb lakik, mint ahogy azt a térkép mutatja.
Nagykőrösről máris 4 robogtunk a cél felé, addig persze tovább folyt a megbeszélés, a növényezés, ahogy ez lenni szokott közöttünk. Mikor elszabadulunk a család többi részétől, akik meg vannak győződve arról, hogy mi mindannyian egy másik bolygóról jöttünk. Ha ezen elgondolkozok, talán lehet, hogy így van. J
Bármenyire is kalandos volt az utunk Vásárhelyig, így is mi értünk először a jövőbeni tett színhelyére. Atti tárt karokkal várt minket irodája előtt, megnyugodva, hogy már nagy baj nem lehet.
Pár perc múlva megérkezett a debreceni növény mágnás Papó (Veréb Gábor) Bécivel a hóna alatt, de sokat Kazee (Knott Zoli) se várakoztatott minket, ő is befutott. Így a csapat teljes mellszélességgel felsorakozott Fekete Attila mindent fordító irodája előtt.

Nem kell mondanom, hogy a munkálatokra nagyon erősen rákészültünk. A welcome drink egy jobb fajta pálesz volt Knott mestertől, a megszokott minőségben. Ezt követte még pár. Folytatásban, hogy az energiánk is megfelelő mértékben kitartson a munka végezetéig, vendéglátónk és kedves mamája egy felejthetetlen szürke marhából készült pörkölttel vendégelt meg minket. Ezek után az igényünk pusztán valamiféle alvó alkalmatosság lett volna, de mint Debrecenben is, összeszedtük magunkat és a tettek mezejére léptünk.
A villanyszerelők megérkezésünkkor még javában szerelték az általam csak koporsó fedélnek keresztelt függeszthető világítást, de az ebédszünet végére tiszta lett a terep.
A helység valóban nem volt túl nagy, de egy egyszemélyes irodának egy ekkora akváriummal bőségesen megfelelt.
Az üveg elképesztő méretei rögtön ámulatba ejtett mindenkit, fantáziánkat erősen felborzolta. ” Igen, ebben aztán lehet alkotni”.

De ha már ilyen méretekről beszélünk, akkor a berendezés mennyisége se múlhatja alul a lehetőségeket. Hát Attiban nem csalódtunk. Eddig is bebizonyította, hogy ha valamiből sok kell, akkor neki kétszer annyi van, így el lehet képzelni a dekorok és a növények mennyiségét. Javasoltam is volna, hogy ebben a pillanatban még érdemes lenne elgondolkodni az iroda profiljának a váltásán. Dél-Magyarországot simán el lehetett volna látni egy fél évre ennyi cuccal. Persze ehhez az egészhez hozzájárult még Gábor tropicás növényes doboza, Tibi köves szállítmánya és persze az adományok.

Minden készen állt a művelet elkezdéséhez!

Az első körben a fél köbméternyi redmoorból válogattunk és próbáltuk összehozni a fa témát. Az alap koncepció úgy szolt, hogy a fákból két szigetet készítünk, egy elsődleges és egy másodlagos fókuszpontot. Hosszas variálás, próbálgatás, lehetőségek felvonultatása után, sikerült a fák összekombinálása. Ez volt talán az egész folyamat legbonyolultabb része, mert a lehetőségek szinte végtelenek voltak.
Ezt még az üres akváriumba próbálgattuk, annak ellenére, hogy korábban jeleztem, hogy szerencsésebb lenne ezt az aljzaton végezni, mert teljesen máshova fog esni a kreálmány és amúgy is sokkal nehezebben fognak megállni a sima üvegen. De Atti egy elvi ember és jelen esetben ez a kérdés is az elvei közé tartozott, így engedtünk az óhajának.

Egyébként a munka folyamatában jó párszor elkövettünk sorrendiségből adódó hibákat, de ezt nyugodtan foghatjuk a közben elpusztított alkoholra, amit mindig épp az iroda előtt várakozó csapat szomjasabbik fele döntött magába.
Persze ahogy írom ez így elég pörgősnek tűnik, de rengeteg idő telt el minden momentum között. Az akvárium készülgetett az eszmék cserélődtek, a poharak koccantak, a banda alakult.

Miután a fák a megfelelő formájukat elnyerték, kikerültek az akvárium mellé és bedöntöttük az aljzatokat. Atti korábban már beragasztott az akvárium aljára lépcsőzetesen elhelyezett lépésálló nikecellt, így praktikusan kevesebb kellett az általános aljzatból. Szóval, alulra került a Tropica táptalaj, persze meghintve minden földi jóval, értem ez alatt a baktérium kultúrák széles választékát, és erre ment általános aljzatként a szűrőhomok.

Itt jegyezném meg, hogy számomra a növényültetésnél a homok eddig nem volt alternatíva, de Papó munkái ennek az ellenkezőjéről meggyőztek. Bár azért még mindig azt mondom, hogy az égetett granulátum a legmegfelelőbb, az építhetőség szempontjából legalábbis mindenképp, de akinek ilyenre nincs pénze, nyugodtan próbálkozhat a homokkal is, ahogy ebben az akváriumnál is tettük.

Az aljzat bekerülése után, visszalegoztuk a fákat, lehetőség szerint a korábbi forma alapján. Ez nagyon nem volt könnyű, de ebben nagy segítséget kaptunk Bécitől, aki az eseményt folyamatosan dokumentálta fényképek formájában. Így minden egyes elképzelésről kép született, hogy vissza tudjuk állítani a számunkra legmegfelelőbbet.

Attila végig nagyon sokat segített, mikor mindig valamivel elkészültünk, bejött az office elől és kijelentette, hogy az, amit épp csinálunk az jó-e neki, vagy nem és azonnal visszament, hogy a kint maradt nép ne kapjon depressziót.

A folyamat során még egyéb üvegek is előkerültek, de nem a szögletes fajtából, mint inkább a kerekből, amin rendszerint vagy kupak, vagy dugó volt. Ezzel is csak érzékeltetni szeretném, hogy a hangulat fizikálisan se tudott rossz lenni.

A fázás után, jött a kövezés. Mint említettem, a kőből se volt kevés, így ezen a területen is jócskán lehetett spekulálni. Gábor nem egy nagy kőmániás, de ahogy észrevettem, lassan ő is bevallja magának, hogy a fa és kő kombináció tudja az egyik legtermészetesebb képet adni.

A kronológiai sorrendre nem emlékszem pontosan, de további segítők, mondjuk inkább úgy, hogy résztvevők erősítették a mezőnyt. Egy-két helyi arc is előkerült, köztük talán a legemlékezetesebb figura, Zoi. Nos, ő nem nagyon szólt bele a munkálatokba, de nagyon más szavába se vágott bele. Egy olyan csendes szemlélő típus, akiről hamar kiderült, hogy a koccintás invitálásra nem tud nemet mondani. Ez lehet pusztán jó neveltség, vagy csak a minőségi pálinkák szeretete, de ez nem is fontos talán. Egy biztos, hogy az idő múlásával Zoi olyan tompítatlan, a sózsákot megszégyenítő merevséggel dőlt el, hogy nem lehetett nem észrevenni. Valójában mi arra gondoltunk, hogy a becsapódás helyén található Seiryu követ akarta csak megnézni makro távolságból, de így visszagondolva valószínűleg a válasz az utolsó koccintások miértjében keresendő.

A kövek szép lassan bekerültek. Amúgy itt is el kell mondanom, hogy ahányan voltunk, annyi féle ötlettel rendelkeztünk. „Ezt oda…….ne oda, szerintem itt lesz jó………..nem, ott”, hát igen, jó munkához idő kell, mi nagyon sok időt töltöttünk el.

Ahogy visszaemlékszem, már nagyon későre járt. Ritkán mondok ilyet, de nem gondoltam volna, hogy engem meg lehet ijeszteni növénnyel. Atti hozta szép sorban a diszperzites vödrökbe a növényeket. Csak jöttek a vödrök és jöttek.
Idővel előkerült egy bokréta is, amit egy kisebb akváriumból varázsolt elő, számunkra érthetetlen módon. Olyan volt, mikor a bűvész előránt a mandzsettájából egy virágcsokrot, ami egyértelműen nem bűvész trükk, hanem varázslás, mágia. Erről a hatalmas fára növesztett Microsorium, Bolbitis komboról hamar kis is derült, hogy a projektben főszerepet játszó hatalmasnak számító üvegkalitka, nem is olyan nagy. Ezzel nagyjából lehet sejteni, hogy mekkora volt ez a „zöld szörny”. Nem is került bele a rendszerbe. Persze, hogy nagy bajunk ne essen, még Papótól is rendelt egy hungarocell ládányi Tropicas növényt.
Hát így álltunk a bozót közepén, hogy kik lesznek azok, akik ezúttal valóban bevarázsolják a növényeket a helyükre. Már tényleg nagyon fáradtak voltunk, a vérünk helyén is már más csörgedezett, de nem volt mese, meg kellett tennünk.

Papó a „legfiatalabb” versenyzőnk fogta meg először a munka végét. Úgy kezdte beszórni a Glossot az aljzatba, mint a géppuska. Ezt látván én is erőre kaptam és behuppantam mellé, hogy segítsem ezt a vége láthatatlan ültetgetést. A Glosso szépen lassan elfoglalta a neki szán helyet. Jött a többi növény is szép sorba, szép hosszú sorban.

Meg mondom őszintén, hogy egy-két hiányosság azért hátráltatott minket, mint pl. a cérna hiánya. Igen, valamivel fel kell kötözni a növényeket a fára. Ki gondolta volna? De szerencsére ott termett Orpheus, aki annak ellenére, hogy nem rendelkezik túl nagy hajkoronával, mégis mesterien bánik a hajhálóval. Én sem tudom, hogy ezt miként csinálta, de Anubias bokrocskákat rögzített ily módon kövekhez, nem is rosszul.

Már nagyon későre járt, kezdett a csapat igencsak megfáradni. Ki itt, ki ott, ki a Seiryu köveken volt, de már az battery mindenkinél a pirosban villogott.
De végre a mű elkészült. Atti feltöltötte vízzel a medencét, egy kis szűrő szerelgetés és ott álltunk a nap eredménye előtt csodálkozva. Igen, ez a látvány volt az, amikor csak ennyit tudtunk mondani, hogy „na igen”. Ez még csak egy nyers kép volt, értelem szerűen egy mesterkélt környezet, de már most is elvarázsolt mindenkit a látvány. Ha ez most ilyen, mi lesz ebből hónapokkal később?

Eljött a pillanat mikor búcsút kellett inteni az irodának. Már többünk lelki szemei előtt is csak egy lebegő, vastag dunyhával felextrázott ágy lebegett. Zoi haza kanyargott, ahogy utólag kiderült sikeresen, mi meg elmentünk a szállásunkra, ami hozzá tartozott vendéglátónk szolgáltatásához. A szállásunk bár egy nyugdíjas otthon volt, de nagyon kényelmes volt, nagyon igényes és reggel egy igazi terülj-terülj asztalkám fogadott minket.
Evés után a csapat fele elindult hazafelé, mi meg visszatértünk még egy kis finomításra a tett helyszínére.
A víz gyönyörűen le volt már tisztulva, a látvány még szebb volt. Pár növényt még elhelyeztünk, kevés mohát felkötöztünk kövekre és ki lehetett jelenteni, hogy a mű elkészült.
Még kicsit álldogáltunk, pár fotó is készült még és mi is hazaindulót fújtunk.

Könnyes búcsút vettünk Attilától, még inkább az akváriumtól és elindultunk a szeretteink felé.

Az élmény leírhatatlan volt, az eredmény is hasonlókép. A továbbiak már csak Blacken múlik, hogy mit sikerül kihoznia ebből a nem gyenge alapból. Várjuk a fotókat, a fejlődést és sok sikert kívánunk a feldíszített fordító irodának!